Az elsősegélynyújtás történeti áttekintése


Az elsősegélynyújtás eszméjének, illetve egyes elemeinek megvalósulása évezredekre tekint vissza. A hindu eredetű ájurvéda említi többek között a sebek kezelését, valamint egyes mérgezések ellátását. Az ókori Egyiptomban találunk feljegyzéseket a vízből mentésre, mint előírt beavatkozásokra. Az ókori görög kultúrában általános volt a sebek kezelése.

Kép: Achilleus kötözi Patroclos sebeit a Trójai Háború idején.

A Római Birodalom idején a hódító háborúk során szintén mindennaposak voltak egyes segélynyújtó tevékenységek.

A középkori kereszténység idején az irgalmasság jegyében általánossá vált a rászorulók segítése. Ennek jegyében működött a kórházas lovagrend a Johanniták részvételével. De itt kell megemlíteni a mindenki által ismert Bernát-hegyi kolostort is, ahol Kr. u. 967-től a vallási tevékenység részévé vált a segítség nyújtása.

Lellisi Szent Kamill az 1500-as évek végén társaival otthagyta a kapucinus kolostort, ahol szolgált, és megalakította ,,a betegeket szolgálók társaságát”, ahogy magukat nevezték. Élete végéig – kórházakban vagy magánházaknál – a betegek és a haldoklók szolgálatának szentelte magát. Hogy fel lehessen ismerni a betegeket szolgálók társaságát, Kamill egy vörös keresztet tett a ruhájukra – amikor Henry Dunant 300 évvel később megalapította a Nemzetközi Vöröskeresztet, ezt a jelet vette át.

Kép: Henry Dunant a Nemzetközi Vöröskereszt megalapítója.

A laikus elsősegély-oktatás tekintetében az első mérföldkőnek Stephen Bradwell angol orvos könyve említhető. Az 1633-ban megjelent kiadvány az életveszélyes balesetek ellátásához ad segítséget. A szintén londoni székhelyű, 1877-ben megalakuló – elődje 1773-ban jött létre – St. John Ambulance a kezdetektől számos laikust oktat, és a mai napig az egyik legtöbb embert oktató intézmény a világon. Évente közel egymillió személyhez juttatják el a legfontosabb ismereteket.

A mai értelemben vett elsősegélynyújtás kezdete – amely rendszerszinten és nemzeteken átnyúlóan megjelent a társadalomban – Henry Dunant nevéhez köthető. 1865-ben a solferinói csatában ismerte fel annak jelentőségét, hogy a háborúban sérültek megmentésének legjelentősebb lépése, ha a helyszínre érkezik a segítség, és már ott elkezdődik a szükséges beavatkozás. Ennek szem előtt tartásával jött létre kezdeményezésére 1881-ben a Vöröskereszt Egyesületek Nemzetközi Ligája.

Mária Terézia 1769-ben kiadott 725/721. számú pátense nem csupán „a vízbe fúltaknak és az egyéb bajbajutottaknak azonnali megsegítésére” kötelezte az országot, hanem a segélynyújtás megfelelő módon és előírások alapján végzett oktatására is: „Bizonyos oktatások, minémű gonddal kellessék a vízbeesett és abban elfulladott, vagy másféle szerencsétlenségbe esett embereken hathatósan segíteni, melyek Őfelségének a m. kir. Consiliumhoz 1769. esztendő böjtelő haván bocsáttatott nyilvánvaló parancsolatával közönséges haszonra és értelemre nyomtatásban kiadattak.”

A 18. században már számos újraélesztési irányelvet is oktatnak a laikusok körében. Schosulan Mihály (1743–1795), a bécsi orvoskar dékánja 1786-ban megjelent, A falusi embereknek írt oktatás című könyvében tollszár alkalmazását javasolja a fújtatóval történő befújáshoz. A következő évszázadban – elsősorban szakmai kritikákra épülve – a laikus és az orvosi ellátásból is kikerül az újraélesztés, amelynek ismételt terjesztésére egészen az 1960-as évekig várni kell.

Az elsősegélynyújtás és a mentés párhuzamosan fejlődött tovább. Az 1876. évi XIV. tc. 41. paragrafusa meghatározta egyrészt a mentőintézetek felállítását, másrészt szabályozta az elsősegélynyújtás oktatását is: „A hatóság intézkedik, hogy népesebb városokban mentőintézetek állíttassanak, melyek a szükséges mentőeszközökkel és gyógyszerekkel ellátandók.” „Mindazok, kik foglalkozásuknál fogva gyakrabban jönnek azon helyzetbe, hogy baleseteknél segédkezet nyujthatnak, mint pl. hajósok, halászok, mozdony- és vonatvezetők, bányászok, rendőrök stb., a tetszhalálból felélesztésnek s a segélynyujtásnak lényegesebb eszközlésében oktatandók.”

Egyre nagyobb számban jelentek meg elsősegélynyújtást ismertető könyvek, illetve Trefort Ágoston intézkedése nyomán bevezették a közoktatásban az egészségtant. A mentéssel és az elsősegélynyújtással foglalkozó szakemberek véleménye egyértelmű volt: az elsősegélynyújtás fontos és meghatározó tevékenység. Minderről így ír dr. Virosztek Győző 1908-ban Az életmentés és első segítségnyújtás népies oktatása és annak szükségessége című cikkében a Mentők Lapja VI. évfolyam 5. számában:

 „Az életmentés és első segítségnyújtás ismereteinek népies oktatása és terjesztése nem pusztán humanitárius, hanem mondhatni társadalmi kötelesség.”

„A tapasztalás igazolja, hogy balesetkor szükséges első segítséget a laikus is tud nyújtani. Csak alkalmas módon kell kioktatni azokra a szükséges ismeretekre és eljárásokra, amelyek az első segítségnyújtás szempontjából okvetlen megkívántatnak.”

 „…e népies oktatások tehát kellő szakavatottságot, gyakorlottságot kívánnak, úgy az előadandók helyes megválasztása, mint az előadási modorra nézve. Tudni kell, hogy mit tanítsunk, és miképpen tanítsuk azt. Ezért is célszerű, ha a kiképzés, illetve tanítás bizonyos rendszerben történik, mely magában foglalja az előadandó anyagot, annak helyes beosztását és tanítási módját.”

A Budapesti Önkéntes Mentőegyesület (BÖME, 1887. május 10.) alapítója, dr. Kresz Géza (1846–1901) így fogalmazott: „A mentés és első segélynyujtás mindennemű balesetek alkalmával és mindenkinek, kivétel és megkülönböztetés nélkül.”


Szerző: 
Marsi Zoltán - tanár, elsősegély-szakoktató

Utolsó frissítés: 2018.12.22.