A sebkötözés története


Orvostudomány és művészet. XI. - Mikor lett a sebkötözés tudomány?

A Magyar Sebkezelő Társaság jóvoltából ezúttal a sebkötözés tudományát mutatjuk be.

A sebészet történetét kutatva feltűnik, hogy a diagnosztikus és terápiás eljárások, a remek műtéti leírások évezredes történetének gondos és részletes, a forrásokat feltáró ismertetése mellett aránytalanul kevés historiographiai műben találkozunk a nem kevésbé fontos kötések, sebkötözési rendszerek, kötözőszerek és azok használatának történetével. Felmerül tehát a kérdés, hogyan, s miként alakult a sebellátás, a kötések alkalmazása, az ehhez szükséges anyagok használata a gyógyítás történetében, miként fejlődött a sebek bekötözése, a kifejezetten gyógyító kötések megjelenése, a törések, luxatiók rögzítése? Mikor vált diszciplínává, mikor alakult tudománnyá a sebkötözés? Hol találhatók ennek első nyomai?

Bár önálló irodalma alig van e kérdés történetének, az idők folyamán sok chirurgus írt róla. Az igazán nagyok, Lorenz Heister, John Hunter, Theodor Billroth, Balassa János, Bakay Lajos mindig is azt tartották, hogy a sebészetben a legkisebb dolognak is komoly jelentősége lehet. Nem tartották méltóságon alulinak, hogy a kötözés módjával, a kötszerek anyagával, az alkalmazandó szerek elemzésével részletesen foglalkozzanak.

Egyiptomban a Kr.e. 1500. év táján a 20 méter hosszú Ebers papyrusra írták - orvosi fejtegetések és sebészi eljárások ismertetése kapcsán - az első tanulmányt a sebkötözés módjáról és anyagáról, a törések és ficamok rögzítéséhez használt sínekről. Hasonlókat olvashatunk az Edwin- Smith által felfedezett sebészeti papyruson. Itt már arról is szó van, hogy törések rögzítésénél egy gipszszerű anyagot használnak. Herodotosz történeti művében arról számol be, hogy az egyiptomiak nagy vászon lepedőkből vágtak megfelelő csíkokat, melyeket - szükség szerint - gyógynövény kivonatokkal itattak át.

A hellén korszak irodalma gazdag a kötésekről, kötözésekről szóló leírásokban. A híres „Sosias csészéje” (Kr. előtt az V. szd.-ból) (1. ábra) azt a jelenetet illusztrálja, amint Achillész megsebzett barátját Patrokloszt bekötözi, amint az az Odisszeában is olvasható. A görögöktől ismert rendszerességgel és alapossággal foglalkozik a Hippokratészi Gyűjtemény - a „De medicina officina”- a sérülések, sebzések, és a műtétek után visszamaradt sebek ellátásával. Ebben részletesen szól a kötszerekről - kifejezetten oktató célzattal - különösen hangsúlyozva, hogy a kötések legyenek tiszták, könnyűek, puhák, lágyak és finomak, felhelyezésüket gondosan kell gyakorolni. E könyv sebészi fejezetéhez - mely a  törések ellátásáról szól „De fracturis liber” címmel - Galénosz kommentárjai adják a részletes magyarázatot. Hippokratészt (Kr.e. V. szd.) követően részben az athéni, részben az alexandriai iskola sebészi írásaiban találkozunk kötözéssel, legtöbbet Heliodórosz és Leonidész írásaiban. A hadi sérülések ellátása kapcsán már Homérosznál is felbukkan a sebészi kötözés leírása, aki Cheironról azt írja az Odisszeiaban, hogy „…művészi módon helyezi fel a kötést…” Ugyancsak a görög sebészeti írások tesznek először említést a nyílt sebek ellátásában alkalmazott tamponokról. Az ezt rögzítő lenvászon kötést gyakran vörös borral itatták át.

A császárkori Rómában éli virágkorát az antik sebészet. Mint ismeretes, itt a tudomány nyelve a görög volt. Azoknak az orvosoknak, akik Rómában sebészettel is foglalkoztak, mint pl. Antillosz, Anaximenész, vagy éppen Galénosz, görög műtéti leírásai során találkozunk a műtét utáni kötések, illetve a traumatológiai ellátásban alkalmazott kötözés és az ilyenkor használt gyógyszerek és kötszerek részletes leírásával. Ezek az írások - Galénosz írásait kivéve - nagyobb részt csak fragmentumok formájában maradtak fenn, elsősorban Oribáziosz műveiben, melyeket a XV. században fordítottak latinra.

A korszak legismertebb és legjelentősebb orvosa, Claudius Galénosz (Kr. u. II. szd.) - aki a kor ismert filozófusa is volt, és mielőtt a császári udvar orvosa lett, a gladiátorok sebeinek ellátása volt a feladata - külön könyvet írt a kötözésről és a kötszerekről. Ebben még olyan kötésekről is említést tesz, amelyeknél a gyógyítás mellett még az esztétikumnak is szerep jut. Ennek a kötésnek az elnevezése „theatricos”, vagyis nem mindegy, hogy hogyan néz ki a sérült, SEBkezelés — SEBGYÓGYULÁS u XIV. évfolyam 2011. 1. szám 1919 ha társaságba, vagy színházba megy. Írása a legalaposabb, legátfogóbb munka, amit az ókor irodalma e téren produkált.
 
A Kr. u. I. szd.-ban a nagyhírű lexikográfus Cornelius Celsus tárgyalja igen részletesen az orvoslásról írt enciklopédiájában - „De medicina”- a kötözéstant. Több mint 60 kötéstípusról számol be. Külön tárgyalja a sebgyógyulást elősegítő szereket (vörösbor, viasz, méz, stb.), mintegy materia chirurgica, sebészeti gyógyszertan formájában.

Az irodalmi munkásságáról jól ismert Szoránosz (II. szd.) többek között a szivacs használatát ismerteti. Szoránosznál nem hiányzott a vállkötés sem, melynek ma is használt formáját másfél évezreddel később a neves francia sebész Desault (XVIII. szd.) írta le.
 
A középkorban tovább fejlődött a különféle kötések, speciális nyomókötések, presszúrák használata, és egyre több növényi anyag lett a kötszerek része: lenvászon csíkokból, illetve rostokból készült a metélt, vagy gomba formájú, netán lapos nyomókötés. Volt olyan ezek között, melyet libatollal tömtek keményre. A keresztes háborúk idején, számos kötözési eljárást vettek át az arab chirurgusoktól. A korszak legismertebb és legjelentősebb sebészei Frugardi (XII. szd.) és de Chauliac (XIV. szd.) voltak, kézirataikat a legtöbb képzett sebész bibliaként forgatta. Műveikben nagy alapossággal foglalkoztak a kötözéstan minden részletével.
 
A reneszánsz ennek a diszciplínának is új lendületet, és ami még fontosabb, új szemléletet adott. Három nagynevű alakját emelem ki, - Brunschwig, Gerssdorf (XV. szd.), Vidius (XVI. szd.) - akik munkáikban tág teret szentelnek a sebellátásnak. 1513-ban Velencében egy ismeretlen orvos „Recollecto et Lucidario de cirurgia” címmel jelenteti meg művét, melynek iniciále képét kötszerből rajzolta a kiadó. 

A XVIII. századot a medicinában nemcsak a felvilágosodás filozófiája, hanem a „közjó és a hasznosság” jelszava alatt sok gyakorlati felfedezés, azok tovább fejlesztése és alkalmazása jellemzi. Ilyen például az aneurysma sebészet műtéti eljárásaiban a tourniquet alkalmazása.
 
A kötözésről először ír önálló könyvet Pierre Dionis (XVII. szd.) párizsi sebészorvos. A könyv Párizsban 1707-ben jelenik meg, de néhány évvel később angol és holland nyelvre is lefordítják a ragyogó illusztrációkat is tartalmazó munkát.
 
Henricus Bassius (XVIII. szd.) német orvos Lipcsében 1720-ban megjelent műve az újdonságok mellett visszaidézi Szoránosz, Heliódorosz, Galénosz, Oribáziosz kötözési eljárásait. ,,Gründlicher Bericht von Bandagen” címmel napvilágot látott könyvéből mutatunk be egy rajzot.
 
Az anti- és az asepsis felismerése a sebellátásban és így a sebkötözésben is új fejezetet nyitott. Évezredeken át a kötözési anyag csak a seb zárására, a vérzés elállítására, a nedvek a „pus bonum et laudabile” felszívására, vagy mátrixként a gyógyulást elősegítő anyagok hordozására szolgált.
 
Semmelweis felfedezése és Lister karbolsavas eljárásának bevezetése a sebellátást – kötözést - gyökeresen megújította. Ennek immár másfél százados története külön tanulmány tárgya.

Tekintse meg az eredeti forrást képekkel illusztrálva!>>
 

Szerző: Dr. Schultheisz Emil professor emeritus

Forrás: Sebkezelés - Sebgyógyulás XIV. évfolyam 2011. 1. szám

Felhasználva: a Magyar Sebkezelő Társaság engedélyével.