A mentőautók története


A betegek szállítására alkalmas eszközök története az ókorig nyúlik vissza, bizonyíthatóan már különböző szekereket használtak a sérültek, illetve a gyógyíthatatlan betegek szállítására. Szintén ismeretes volt a pszichiátriai beteg esetén a kényszerítő (nyugtató) eszközök alkalmazása, de a leprás, fertőző betegek számára is fejlesztettek ki elszeparálható szállító alkalmatosságokat. 

Angolszász területeken a 10. században olyan szekereket használtak, melyekre függőágy(szerű) fekvőhelyet rögzítettek. A normannok (10-13.sz.) két ló közé függesztettek hordágyat, de ismeretes volt az alommal bélelt szekér is.


Napóleoni háborúk

A 18. században a napóleumi háborukban még gyakran használták a normann verziót, azaz a lovak közé rögzített betegágyat. Bonaparte Napóleon főorvosa, Dominique Jean Larrey kezdte el megszervezni a mentőeszközök fejlesztését. Kettő- vagy négykerekű lovas kocsikat fejlesztettek ki, kifejezetten sebesültek szállítására. 1793-ban a rajnai hadseregben alkalmazták először a mentőkocsikat, később minden napóleoni ütközetben felbukkantak, sőt elkészültek az afrikai területeken használható verziók is, melyeket tevék húztak.

Larrey nevéhez fűződik a katonai sebészet és a tábori kórházak megalapozása, de ő kezdeményezte a már említett mentőkocsikra a szakszemélyzet képzését is. A "jármű"vezetők mellett ápolók (szanitéc) is kísérték a betegeket. A ló húzta kocsik kifejlesztésekor fontos figyelmet szentelt a könnyű manőverezhetőségnek, a megfelelő rugózásra, illetve a gyorsaságra. Csatatéri hőstetteiről számos beszámoló olvasható.
 

 
Dominique Jean Larrey emlékszobra a párizsi katonai kórház előtt (forrás: wikipedia).


Az amerikai polgárháború

Az amerikai kontinensen Joseph Barnes és Jonathan Letterman követte Larrey munkásságát. Jelentős szerepet töltöttek be a harctéri sebesültek kórházba kerülés előtti ellátásának fejlesztésére. Számos mentéstechnikai eszköz fejlesztése fűződik nevükhöz, többek közt az egytengelyes mentő(lovas)kocsik kéttengelyesre cserélése. Betegszállításra és ellátásra ezek mellett vasúti és vízi járműveket is alkalmaztak.
 


Kéttengelyes mentő(lovas)kocsi az amerikai polgárháborúban (forrás: wikipedia).


Kórházalapú mentőszervezetek kialakulása

 
Az első ismert kórházalapú mentőszervezet Cincinnatiban alakult meg 1865-ben. Az Ohio állambeli kórház a betegek kényelmes és gyors kórházba kerülését tűzte ki célul, melyet hamarosan több városi (pl. New York 1869) kórház is követett. Tisztában voltak a gyorsaság jelentőségével, így a lovak általában befogva várakoztak, míg a személyzet különböző eszközök - pl. csiga, csúszda - segítségével jutott gyorsan a kocsira. A riasztástól számított elvárt indulási idő 30 másodperc volt! Hamarosan mentéstechnikai eszközök is felkerültek alovak húzta kocsira, így végtagrögzítésre alkalmas sínek, gyomorszívó és fájdalomcsillapítók. 1870-ben már közel 1500 hívást fogadtak, húsz évvel később a riasztások száma a 4000-et is meghaladta. Rövid időn belül már két főállású orvos is dolgozott a mentőknél, majd hamarosan bevezették, hogy az orvosi egyetem végzősei féléves szolgálatot teljesítsenek. Ez utóbbi rendszer azonban hamar kudarcba fulladt, így előbb fizetést kaptak, majd 1869-ben elkezdték a polgári lakosok kiképzését mentőápolói feladatokra.
 

Mentőkocsi a New York-i Bellevue kórház előtt 1895-ben (forrás: wikipedia).

Az Egyesült Államokkal szinte egy időben alakult meg a londoni mentőszervezet, 1867-ben hat db lovas mentőkocsival. A hagyományos lovaskocsikra hasonlító mentőket kifejezetten erre a célra gyártották, így nagy hátsó ajtó és görgős padló segítette a hordágy mozgatását.


Másodikként Magyarországon

Az európai kontinensen másodikként hazánkban szervezték meg a mentőszolgálatot. A Dr. Kresz Géza nevéhez fűződő Budapesti Önkéntes Mentőegyesület (BÖME) 1887. május 10-én alakult meg - azóta ezen napon tartják a Mentők Napját. Három évvel később elkészült - Európában először - a kifejezetten erre a célra épített mentő székház, mely a Markó utcában napjainkban is ezt a feladatot látja el.


Önkéntes mentőszervezetek

A hazaihoz hasonlóan jelentős múlttal rendelkezik a londoni székhelyű St. John Ambulance, mely - szintén a hazaihoz hasonlóan - 1887. júniusában alakult meg. A szervezet a mentési tevékenységek mellett céllul tűzte ki a nagyszabású rendezvényeken történő egészségügyi felügyeletet és ellátást, továbbá pótolhatatlan szerepet töltöttek be a laikus elsősegély-oktatás megalapozásában. A katonai fegyelemmel működő mentőszervezet másfél évtizeddel később Írországban is elkezdi a mentőellátás megszervezését.


Az első menőautók

A 19. század végén már több próbálkozás történt a lóvontatású mentőeszközök felváltására. Az Egyesült Államokban próbálkoztak először benzinhajtású autóval, sőt egy betegek ellátására alkalmas villamost is kialakíottak (1894). Németországban a század elején pedig mentővonatot (1902) alakítottak ki a vasúti balesetek ellátására, műtővel, kórtermekkel. Vészhelyzetben a vasútállomáshoz közel lakó sebészeket riasztották.

Az első mentőautót 1899-ben Chicagoban, 1900-ban New Yorkban adták át. Ezek, a még elektromosan hajtott mentőautók 1,5 kW (2 lóerő) teljesítményűek voltak, a lóvontatáshoz képest valamivel nagyobb sebességet, gyorsabb megállást és simább futást biztosítottak. Az első benzines mentőautót a kanadai Palliser Mentőszervezet állította forgalomba. A háromkerekű járművet vastag acéllemez borította annak érdekében, hogy háborús területeken is bevethető legyen. Még ugyan ebben az évben kezdték el a kifejezetten mentési célra tervezett mentőautók gyártását. A kisteherautó vázra épített karosszéria a hordágy mozgatását és a beteg könnyebb, menetközbeni ellátását is segítette. A mentőautók sorozatgyártása 1909-ben indult el, ez azonban már számos változtatáson ment át az alőzőkhöz képest. A 24 kW-os (32 lóerő) motor gumiabroncsokat hajtott már, a felfüggesztés kényelmesebb rúgózást biztosított, helyet kaptak elektromos fények és sziréna is.


Mentőautók a két világháború idején

A két világháború alatt számos mentőautót fejlesztettek ki. Ebben elsősorban a Nemzetközi Vöröskeresztnek volt jelentős szerepe, a gépjárművek többsége teherautóvázra épült. A szükség azonban olykor a lovas mentőegységek bevetését is szükségessé tette, természetesen ezek ideiglenesen kialakított lovaskocsikat húztak.


Rohamkocsik megjelenése

A második vilgáháborút követően, az 50-es évek elején kezdték el felszerelni a mentőautókat mindenféle életmentő műszerrel (pl. defibrillátor, lélegeztető) és gyógyszerekkel, így megteremtve a rohammentők alapjait (Magyarország 1954). A korábbi, polgári mentőautók belmagasságát megnövelték, a berendezéseket rögzítették, egyes autókon mentőtiszt vagy orvos teljesített szolgálatot. A 70-es évektől kezdtek el világszerte elterjedni a furgonjellegű mentőautók, melyek fejlődése továbbra is töretlen.


 

Szerző: Marsi Zoltán
Utolsó frissítés: 2014.09.27.